Szólj be itt:
Figyelem! Ez nem chat! Magától nem frissül! :) | | Csevegőszoba >> | [22:03] Fir: Várunk sok szeretettel! Meg tárt karokkal! Csak ne felejts el jönni :D
[07:08] karonfoll: jövök még én is vissza, pár hét még a szünetelés
[20:51] Fir: 2024.06.09. , még létezünk és játszunk :)
[11:34] Fir: Aktív játékosok kis csoportja 2024-ben is várja az édeklődőket
[21:28] Fir: Továbbra is létezünk. Keressetek Facebook-on az Ősök Városa feltámadás csoportban
[10:07] Baruk: Mindegy :) Ha elnéz ide valaki, látja, hogy vagyunk :D
[09:52] karonfoll: pf, hát az full esélytelen
[21:04] Fir: Hanem megint az a több száz karakter tulajdonosa is :)
[21:03] Fir: De jó lenne ha nem csak mi lennénk aktívak
[12:07] Baruk: Aktívkodunk! FB-on Ősök Városa - feltámadás :) nevű csoport.
[10:07] karonfoll: talán
[10:06] karonfoll: amerre én járok komoly a hullaszag, kérdés hogy 5-10 fő egy kisebb szövetségre összeszedhető-e egyál
[09:34] T10: Jó kérdés. Amikor legutóbb, pár éve lépkedtem, a Protolisk Hercegek (#15031) még aktív volt.
[07:18] Prussin: Hello. Aktív, szabad helyes szövetség van ? Ha igen, neve, száma ?
[08:15] karonfoll: én játszogatok (23.08.31), de csa havi 2-3 fordulót, 13. szint
| | | | Jelenleg bejelentkezve: |
0 felhasználó | | | | Regisztrált: | 14503 felhasználó
327 karakter
Legutóbb: PatrickMaync | | | Stílus:
| | | | Top 100 >> |
Törzsvendég toplista: | | Felhasználó | Pontok | | karonfoll | 7126 | | Pötyös | 5558 | | Rav | 5533 | | Fortian | 4978 | | Ambassadar | 4606 | | Ejfeny | 4572 | | Egon | 3825 | | Ange | 3065 | | Signy | 3050 | | Branca | 2991 |
Legtöbb bizonyítás a tudásbázisban: | | Felhasználó | # | | Pannonica | 17 | | Signy | 6 | | VaZó | 6 | | Ejfeny | 4 | | Ambassadar | 4 | | alicenorbie | 3 | | kulimasz | 3 | | Csuhi | 3 | | Pötyös | 3 | | Hydro Globus | 2 |
Tudásbázis toplista: | | Felhasználó | Tudás | | Ejfeny | 99.1786% | | alicenorbie | 98.4889% | | Farid | 96.9032% | | Ambassadar | 96.6250% | | Csuhi | 96.2025% | | karonfoll | 94.8333% | | IMi | 94.1000% | | BJ | 94.1000% | | Pötyös | 91.4706% | | VaZó | 91.2500% |
|
Vissza a naplókhoz o A napló tartalomjegyzéke o Frissebb bejegyzés| Leanthil egy régi szösszenete |
2007-01-19 :: valami nincs rendben
Valami nincs rendben
1.Valami nincs rendben
Sűrű, tejfehér köd kezdte betölteni a termet, amint a fiatal galetki belépett.
- Folytassuk! - mondta magának.
Már régóta ezen a szinten élt, rengeteget vadászva, tanulva, hogy ne érhesse meglepetés, ha feljebb akar költözni. Azonban ez nem ment olyan könnyen, mert az Ősök Csarnokának kihívásai igen keménynek bizonyultak. Nagy részét már felderítette, de még nem találta meg a feljebb vezető utat, és igencsak lassan ment a dolog, mert minden héten csak egy pár folyosót tudott bejárni. Az Ősök erősebb szörnyeket küldtek ellene, mint ő maga, ezek rendszeresen összeverték, így kénytelen volt visszamenekülni a barlangjába, hogy napokig lábadozzon. A próbák másik fele sem volt egyszerű. Egyszer egy hatalmas gödröt kellett volna átugrania, de erre elsőre nem is mert vállalkozni, máskor a saját súlyának háromszorosát kellett felemelnie. Mindkét próbát teljesítette, de csak második próbálkozásra, és nagy nehézségek árán. A megmérettetések előtt napokig kellett gyakorolnia, izmait vagy éppen rugalmasságát fejlesztve, és előfordult, hogy egy egész hetet azzal töltött, hogy egy-egy feladványt próbált megfejteni.
Pedig a szüleitől azt hallotta, hogy nekik könnyebb dolguk volt, mert a saját képességeiknél gyengébb kihívásokkal kellett szembesülniük, és csak néha fordult elő, hogy vissza kellett fordulniuk. Konkrétabban nem mondtak semmit, nem is mondhattak, mert a szigorú törvények szerint egyetlen galetki sem beszélhetett arról, amit az Ősök Csarnokában látott.
-Válaszolj, vagy nem mehetsz tovább !- szólt egy lágy női hang a semmiből, ez rántotta vissza az elmélkedő galetkit a valóságba.
Ha belül vagyok, életet adok,
Ha kívül vagyok halált okozok.
Egy találós kérdés. A galetkinek sikerült első hallásra megjegyeznie a mondókát, mert ezt a képességét is fejlesztette, ugyanis az Ősök kedvelték az ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket, csak az volt velük a baj, hogy nem mondták el kétszer. Elmélkedő arckifejezéssel vette le a hátáról a zsákját - gyógyitalok, élelem és némi pénz volt benne - és leült a barlang hideg kövére. Hátát a csupasz sziklafalnak támasztotta, felhúzta a térdét, és elkezdett töprengeni a megfejtésen. Gondolatban sorra végigjárta az Ősök Városának épületeit, az akadémiát, a hivatalt, a boltot, az arénát, valamint azokat az épületeket, amikről tudta, hogy léteznek, csak éppen nem ezen a szinten, de egyiket sem találta megfelelőnek.
- "Ha belül vagyok”- ez a tagmondat foglalkoztatta a legjobban - De min belül? Egy barlangban? Neeem, az baromság, elvégre egy barlang mitől adna életet? Vagy egy szörny gyomrában? Vagy a testemben? De mi van a testemben? - sorra végigjárta az általa ismert szerveket.-...agy, csontok, hús, gyomor, szív, vér...ez az :VÉR!
Felpattant ültéből, és hangosan kimondta a megfejtést.
- Helyesen válaszoltál, továbbmehetsz. - jött a semmiből.
A galetki felfigyelt egy boltíves nyílásra a barlang csupasz falában, amit eddig észre sem vett. Elégedett mosollyal az arcán felkapta a zsákját a barlang hideg falától áthűlt hátára és elindult arra. A nyílás egy másik terembe vezetett, ami szinte hajszál pontosan ugyanaz volt, mint az első : sehol egy díszítés, vagy valamilyen berendezés, csak a csupasz szikla. A padlón egy porszem sem volt látható, és olyan egyenes volt, mintha csak márványlapokkal lett volna kirakva. Az egyetlen különbség a szemközti falnál levő hatalmas kőlap volt, ami legalább fél tonna súlyú lehetett. A galetki biztosra vette, hogy arra van a továbbvezető út, csak éppen el kell görgetnie az "aprócska" akadályt. Ismét letette a zsákját - gondosan, nehogy az üvegcsék összetörjenek benne. - , és odament a falhoz, hogy jobban megszemlélje leendő erőpróbáját. A kőlap egyik oldalánál egy nagyobb szikladarab állt ki a padlóból, erre tehát nem is próbálkozhatott, a másik oldalon viszont csak egy kisebb kő volt, azért ahhoz éppen elég nagy, hogy ne legyen olyan könnyű a dolog. Megnézte a követ, hátha csak úgy simán elveheti a kőlap elől, de csalódnia kellett, mert az mintha a padló része lenne, meg sem lehetett mozdítani.
- Hát jól van, - gondolta. - meglátjuk, ki az erősebb.
Ellépett a faltól, és megrázogatta a karjait, hogy ellazítsa az izmait, majd nekifeszült az akadálynak. Először csak úgy ímmel-ámmal tolta, hogy meglássa mégis mivel áll szemben, de a kőlap meg sem mozdult. Ez várható is volt. Újabb izomlazító karrázogatások után ismét nekifeszült, de ezúttal beleadott apait-anyait. Tolta, nyomta karral, háttal, pihent, aztán újra tolni kezdte, és pár perc küszködés után már a homlokáról cseppekben folyt az izzadtság. Egy pillanatra abbahagyta a küszködést, és mélyeket lélegzett, hogy kicsit lehűtse felhevült testét.
Átfutott az agyán, hogy a zsákjában van egy óriáserő itala, amivel sokkal könnyebben menne a dolog, ha meginná, de nem akarta egy olyan kihívásra pazarolni, amit érzése szerint önerőből is meg tud oldani. Amúgy is, egy csomó időbe telt, amíg rájött, milyen füvekből és milyen módon kell elkészíteni. Néhány perc pihegés után megpróbálta a kőlapot még nagyobb erővel tolni, és a megerőltetéstől vöröslő arcán már kidagadtak az erek, amikor hangos reccsenést hallott, és a nem hétköznapi nyílászáró megmozdult. Most abbahagyta az erőlködést, kifújta magát, majd egy pár pillanat múlva újra nekifeszült az akadálynak. Ezúttal jóval könnyebb dolga volt, mert a kis kavics porrá zúzódott a hatalmas súly alatt, így nem akadályozta tovább a kőlap szabad mozgását. Mikor eléggé eltolta, visszament a zsákjához, és átlépett az imént feltárult nyíláson.
Egy újabb teremben kötött ki, ahol amint belépett, ismét sűrű köd kezdett el gomolyogni. Először csak közvetlenül a padló felett jelentek meg az apró pamacsok, aztán ezek szép lassan összekapcsolódtak, és egyre emelkedtek - mint minden alkalommal. A galetki el sem tudta képzelni, hogy honnan jön, azt meg nem értette, hogy mi szükség van rá.
Kezdett ideges lenni, mivel nem gondolta, hogy újabb próba következik, azt hitte, hogy már bizonyított, elvégre az Ősök Csarnokának nagy részét már felderítette, és olyan helyeken is járt, ahol az út zsákutcába torkollott. És most, hogy itt van, még mindig nem lát semmiféle lépcsőt, létrát, vagy akármit, amin felfelé lehet haladni, sőt egyáltalán semmiféle kijáratot nem lát kivéve persze azt, ahol bejött.
Karjai remegtek a megerőltetéstől, a füleiben dobogott a vér, és a mancsa felhorzsolódott a kőlap recés szélétől.
- Így egy kicsit nehezebb lesz a dolog, bármi legyen is az. - gondolta, miközben véres tenyerét vizsgálgatta.
Megpróbált visszagondolni arra, hogy út közben látott-e elágazást, amit még nem derített fel, esetleg volt-e olyan próba, amit nem teljesített, de mindkét esetben abban állapodott meg magával, hogy nem, ezért nyilvánvalóvá vált számára, hogy majd itt lehet továbbmenni, ha ugyan tovább kell menni. Az a gondolat idegesítette a legjobban, hogy esetleg valahol titkosajtó volt, amit ő nem vett észre, és ha itt nem tud továbbmenni, akkor kutathatja át az egész átkozott labirintust.
- Talán a padlóban van egy csapóajtó vagy egy lejárat - nyugtatta magát. - csak ne lenne az az átkozott köd! Semmit sem látni tőle.
Ekkor már a térde körül gomolyogtak a sűrű, tejfehér pamacsok. A galetki csak egy helyben állt ott, ahol bejött, és figyelt, ha esetleg támadás érné, rögtön védeni tudja magát. Viszketést érzett a jobb bokája felett, de nem törődött vele, mivel úgy gondolta, hogy az izzadság folyik le a lábán. Kétségtelen, hogy az erőlködésben kimelegedett. A viszketés azonban csiklandó érzéssé vált, és egyre feljebb kúszott a lábán, pontosan úgy, mintha valami mászna rajta, és egy pillanat múlva már a másik lábán is érezte. Lenyúlt, hogy megvakarja, mire egy kemény dolog akadt a kezébe, ami kaparászta a mancsát. Felemelte, hogy a köd felett megnézze, mi az, és rémülten ismerte fel, hogy egy bogarat tart a kezében, egy fekete, csótányszerű kitinpáncélos rovart, ami most a hátára fordulva rúgkapált hat kicsiny lábával. Undorodva dobta el, és a másik lábáról is gyorsan lesöpört egyet, majd mégegyet, de egyre több kezdett el mászni rajta. Ekkor hallotta meg azt a súrlódó hangot, amire eddig nem figyelt fel: mintha ezer meg ezer ilyen rovar mászkálna a padlón.
Hátralépett egyet, arra, amerről jött - recsegő hangokat hallott a lába alól-, mikor hangos cserregés, kattogás ütötte meg a fülét. Megpördült és egy hatalmas bogárral találta szemben magát, ami magasságra akkora volt, mint ő maga, de szélességre többszöröse volt. Fénylő testéből tüskék meredeztek minden irányba, a csattogást pedig összezáródó csáprágói hallatták.
- Jóságos Ősök, ezt kell legyőznöm? - kiáltott fel a galetki, miközben a bogarak egyre csak másztak fel a lábán. - Itt valami nem stimmel.
A csótány a hang hallatán forgatni kezdte a fejét, és hatalmas összetett szemeivel alaposan végigmérte a galetkit. Csattogtatott még néhányat a csáprágóival, majd mivel megfelelőnek vélte az ebédet rögtön támadásba lendült. A galetki a pillanat töredéke alatt magához tért ámulatából, és oldalra vetette magát, hogy elkerülje az óriásrovar hirtelen támadását. Szerencséjére elég sokszor került hasonló helyzetekbe, így mind lélekjelenléte, mind izmainak rugalmassága megedződött, és ezek most jól működtek.
A földön landolt, mancsával megtámasztva a testét, de gyorsan föl is pattant, hogy szembe kerüljön támadójával. A mancsa tele volt az agyonnyomott bogarak testnedveivel, amitől kis híján elhányta magát, ezzel azonban nem törődhetett, inkább a nagy bogárra koncentrált, ami a sikertelen támadás után ismét felé rohant hatalmas ízelt lábain. Nagy levegőt vett, és mielőtt a lény csáprágója a testébe mélyedt volna, tűzleheletével elborította annak pofáját. Az óriásrovar szinte fület sértően visított a fájdalomtól, és egyre hátrálva, megégett fejével ide-oda csapkodott. A galetki kihasználta a lehetőséget, és mancsával többször is megpróbálta feltépni a rovar vastag kitinpáncélját, azonban minden próbálkozása hiábavaló volt, mert a körmei minduntalan lecsúsztak a fényes testről anélkül, hogy akár egy karcolást is ejtettek volna rajta. A galetki most más taktikával próbálkozott: hátralépett egy párat, és nekifutásból beleöklözött a még mindig visítozó bogár testébe. A kitinpáncél megrepedt, újabb kínokkal tetézve a rovar szenvedését, de a galetkiét is, mert az ütést igencsak megsínylették az ujjai. Karmait beleakasztotta a frissen keletkezett repedésbe, és ezúttal sikeresen tépte fel a fénylő fekete páncél egy darabját. Hangos visítás volt a reakció, és egy hirtelen mozdulat: a rovar a fájdalomtól rángatózva a potrohával hatalmasat taszított a páncéljába akaszkodó galetkin, aki ettől a sziklafalnak csapódott, és nagyot nyekkenve a földre zuhant. Az apró bogarak rögtön elkezdtek mászni rajta, de ez már kevésbé izgatta, sokkal nagyobb problémái voltak. Két karma kiszakadt az ujjából, helyükből most dőlt a vér, a bal karját nem érezte a fájdalomtól, bár ennek egy kicsit örült is, mert mikor a falnak csapódott úgy érezte, mintha a keze apró szilánkokra robbant volna. A fájdalomtól vörös köd borította el az agyát, amit az is elősegített, hogy felrepedt a homlokán a bőr, és a szemébe csorgott a vér, így alig látott valamit.
Félig vakon feltápászkodott a földről, közben végig vigyázva, hogy a sérült karjával nehogy nekimenjen valaminek. Ép mancsával megtörölte vérző homlokát, és gyorsan megnézte, hol van a bogár. Az most a barlang bejáratától nem messze állt, és mellső pár ízelt lábával megégett szemét dörzsölve szenvedett tovább. Visítozása azonban abbamaradt, ami egyértelműen arra utalt, hogy már nem fáj neki annyira a seb, és pillanatokon belül képes lesz újra támadásba lendülni. A galetki sietve odahajolt a zsákjához, ami vele együtt repült a falnak, és használható mancsával kotorászni kezdett benne. A pénze kiszóródott az erszényéből, és most összevissza gurult a bogarakkal teli padlón. Néhány ételmorzsa is kiszóródott, de a galetkit leginkább az bántotta, hogy több varázsitala összetört, és csak reménykedhetett benne, hogy talál legalább egy ép üvegcsét. Keze hideget és keményet markolt, majd kiemelte, hogy megnézze, mi az. Megkönnyebbül sóhaj szakadt fel belőle, amikor meglátta, hogy egyik gyógyitalát tartja a mancsában, gyorsan ki is húzta az üveg száját lezáró dugót, és felhörpintette a rózsaszín löttyöt. Sérült karjába őrjítő fájdalom nyilallott a használattól, de amint a lé leért a gyomrába, melegség áradt szét a tagjaiban, és a fájdalom is rögtön enyhülni kezdett. A háta mögül újra felhangzott az óriásrovar csattogó hangja, és amikor megfordult, azt látta, hogy az ismét felé rohan hatalmas ízelt lábain. Csak annyi ideje maradt, hogy az üres üvegcsét a földre dobva félreugorjon a bogár elől, de lába megcsúszott az apró bogarakon, és elterült a földön. Kis híján elájult a fejét ért ütéstől, és szinte teljesen megvakult.
Semmit sem látott, azt sem, hogy ellenfele hol van, így már csak annyit érezhetett, hogy valami hosszú és hideg dolog átszakítja a hasán a bőrt, és a beleibe hatol. Néhány pillanat múlva, már ezt sem érezte...
2. Meddő vita
A hatalmas méretű csarnok most szinte teljesen üres volt, csak a közepén álldogált néhány alak. Ez a terem volt a galetkik ülésterme: körbe-körbe amfiteátrumszerűen sorakoztak az ülőhelyek, amik a csupasz sziklából lettek évszázadokkal ezelőtt kivájva. Az üléssorok között a négy égtáj felől egy-egy gigantikus méretű barlangszájon keresztül lehetett bejutni, amik mögött a hatalmas folyosók az Ősök Városának különböző pontjaira vezettek. A csarnok közepén egy kör alakú, sziklából faragott asztal terpeszkedett, körülötte pedig tíz, cseppkövekből faragott trónus állt. Az asztal lapját egy gyönyörű faragás díszítette, ami egy gigantikus csatajelenetet ábrázolt. A fényt ezernyi apró milgand szolgáltatta, amik a helyiség különböző pontjain voltak elhelyezve, így teljesen kivilágították a helyiséget. A bejáratok két oldalán egy-egy szobor állt, mindegyik az Ősök Városának valamelyik híres lakóját ábrázolta, bár leginkább olyanokat, akik már meghaltak.
Kilenc alak ácsorgott a csarnok közepén, mindegyik a galetkik Nagytanácsának tagja. Nyolcan egy-egy klán vezérei, a kilencedik a Főpróbamester. Három csoportban beszélgettek egymással, nyilvánvalóan azért, hogy agyonüssék a várakozás lassú perceit. A legkülönfélébb ruhákba öltöztek, és testfelépítésük is hasonlóan változatos volt. Az északi bejárathoz legközelebb eső csoport egyik tagjának arcát vastag csuklya borította jótékony homályba, és csak vörösen izzó szemei látszottak ki belőle. Fekete köntöse alól két hatalmas zöldes árnyalatú csáp lógott ki, amikkel hevesen gesztikulált a vele szemben álló két másik galetkinek. Ő Lamoth volt, a Halhatatlanok klánjának feje, évek óta a Nagytanács tagja, és a nyilvános ülések levezetője.
Mellette egy szintén köntöst viselő alak álldogált, és láthatóan nagy figyelemmel hallgatta a Halhatatlan klánvezér monológját. Ébenfekete arcával néha bólintott vagy éppen a fejét rázta, és ilyenkor hosszú ezüst haja a vállát verdeste. Barna köntöse több helyen is elállt testétől, amiből arra lehetett következtetni, hogy bőrén hosszú és hegyes tüskék meredeztek. Az ő neve Phallen volt, és a Tisztogatók klánjának élén állt.
A csoport harmadik tagja Mordaunt volt, a Főpróbamester. Ő leginkább az ősidők nagymacskáira hasonlított, kezek helyett ugyanis mancsai voltak és a feje is egy macska koponyaformájára emlékeztetett. Gerince hosszú és vékony farokban végződött, amit a tenyerében fogott, és körbe-körbe lóbált, miközben az előadást hallgatta. A másik két galetki ösztönösen is hátrébb húzódott egy-egy lépést, amikor túl közel került az arcukhoz, a farok végén meredező, méregtől gyöngyöző skorpiótüske.
A másik csoport az asztalhoz állt legközelebb, és három klánvezérből állt. Rox, a Tudósok klánjának tagja, fehér köpenyt, barna, négyujjú inget, és könnyű fekete nadrágot viselt. Aranyszínű öve mögül papírtekercsek kandikáltak ki, és egy toll vége, ami az övről egy vékony zsinegen lelógó apró tintatartó tartozéka volt. Négy karmával egyfolytában láthatatlan ábrákat rajzolt a levegőbe, és eközben csak úgy ömlött belőle a szó. A másik két tanácstagnak esélye sem volt még csak megmukkanni se, ezért megadóan bólogattak, és ühümöztek. Egyikük teljesen kopasz volt, de színes rúnák voltak a fejére festve, csakúgy, mint vörös köpenyére. Mellső végtagjai teljesen normálisan néztek ki : semmi csáp, mancs vagy karom, viszont a lábai úgy néztek ki, mint a farönkök. Vastag, barna kéregszerű bőr fedte őket, és a combnál éppen olyan vastagok voltak, mint a bokánál, lábfejei pedig egyáltalán nem voltak. Ő volt Tharnassis, a Mágusok vezére.
Mellette a Pszionicisták feje, Yal de Bern állt, aki halványkék öltözetet és fekete csizmát viselt. A nyakában aranyláncon lógó kristály ezer színben verte vissza a milgandok fényét, de nem ez volt rajta az egyetlen ékszer. Homlokán drágakövekkel díszített ezüst fejpántot, három csápja mindegyikén egy-egy díszes karkötőt viselt. Rövid barna haja alól két apró szarv kandikált ki.
A harmadik csoport tagjai sorban : Lord Raven a Katonák, Velantor, a Mutánsok és Toronis, a Bárdok vezére. Lord Raven hadi öltözéket viselt : ékköves, aranyozottan csillogó sisakot, díszes lemezpáncélt és combvédőt. Övéről kardtok csüngött le, amiből egy kard gyémántokkal kirakott markolata és hasonlóan díszes keresztvasa állt ki.
Velantor volt a legtorzabb egyén a teremben. Több mint tíz apró csáp nőtt ki testének különböző pontjairól, ezért ruha helyett nem viselt mást, csak néhány bőrszíjat, amik a csápok töve körül kanyarogtak. Szeme pupillátlan volt, szájából pedig két hatalmas, megsárgult agyar állt ki, amik jócskán megnehezítették számára mind az evést, mind a beszédet. Szegény Toronis volt az, aki a legkevesebbet beszélt a trióból, nem mintha nem jutott volna szóhoz, csak mire felfogta, hogy mit akart mondani a másik kettő, addigra már újabb mondatok megfejtésén kellett törnie a fejét. Ugyanis nemcsak Velantor, hanem Lord Raven is beszédhibás volt, de ő nem fizikai adottságai miatt beszélt szinte érthetetlenül, hanem mert nem tudta kimondani az ‘r’ hangot. Saját magát is Lohd Havennek nevezte, amin a többi tanácstag gyakran elmosolyodott. Ők még megtehették, és Lord Raven néhány klántársa is, de a katonák és a civilek igencsak megbánták, ha a tanácstag észrevette, hogy rajta vidulnak.
A bárd átkozta magát, amiért pont ezzel a két tanácstaggal kellett leállnia beszélgetni, mert szinte sértő volt lírai költemények és dalok hallgatásához szokott fülének hallani, ahogy azok megszégyenítik a galetki nyelv szépségét. El is határozta, hogy jól lehordja majd Adamastort, mert miatta kényszerült erre.
-Tényleg, hol lehet ilyen sokáig? - tette fel a kérdést magában, de nem kellett sokat várnia a válasszal, mert néhány perc múlva az északi bejáratnál egy magas termetű galetki tűnt fel, és sietve közeledett a terem közepe felé. Minden szem rászegeződött, és többen is felsóhajtottak, amint meglátták. Teste meglepően emberinek tűnt, bár nagy részét vörös köpönyegbe burkolta, ezért nem állítható, hogy nem voltak különféle elváltozásai . Ő volt Adamastor, a Tolvajok klánjából.
- Igazán nem kellene annyira szedned a lábad - szólt oda a macskaképű Mordaunt, és mérhetetlen megvetés érződött ki a hangjából. - Most már úgyis megvárakoztattál bennünket. Persze szép tőled, hogy legalább úgy teszel, mintha egy kicsit is érdekelne, hogy a drága időnket pazarolod.
Mindhárom csoport felől helyeslő morgás volt a reakció.
Közben a galetki odaért a társasághoz, és leült az egyik cseppkő-trónra. A többiek is követni kezdték a példáját, míg lassan mindenki elfoglalta szokott helyét az asztal körül. Mikor mindenki leült, az újonnan érkezett felállt, és mély hangon megszólalt.
- Megértem a dühödet, Mordaunt. Csak éppen közbejött valami, ami nem tűrhetett halasztást, és...
- Miért hivattál minket, Adamastor? - a hang Lamothtól származott, aki csápjaival türelmetlenül "malmozott" az asztal lapja felett.
- Megmondom: megint halva találtak egy fiatal galetkit itt, a Rúvelben.
A néhány pillanatra beálló csöndet Mordaunt röhögése törte meg. A tanácstagok szemöldökráncolva figyelték a Főpróbamester vigyorgó arcát és a hahotától rázkódó mellkasát, és el nem tudták képzelni, hogy mit tart olyan viccesnek ebben a bejelentésben. Mikor a röhögés utolsó visszhangjai is elhaltak a Főpróbamester a könnyeit törölgetve megszólalt.
- Tudom, mire akarsz megint kilyukadni, Adamastor, de előre megmondom, hogy nem én tehetek róla. Ez csak egy újabb tapasztalatlan kis senki lehetett, aki azt hitte, hogy csak úgy megadják neki az Ősök a feljebbköltözés lehetőségét.
- Ez a tapasztalatlan kis senki, ahogy te nevezed, a puhányszint egyik legerősebbje volt. - mondta Adamastor nyugodt hangon, de látszott az arcán, hogy csak nehezen tudta ezt a nyugalmat magára erőltetni.
- Ha elég erős lett volna, akkor már egy szinttel feljebb lenne.
Pillanatnyi csönd következett. Minden jelenlévő tudta, hogy ez az ülés megint csak a két tanácstag vitájáról fog szólni, ezért ők nem is avatkoztak közbe. Csak ücsörögtek, a tanácstermet vizslatták, és várták a vita végkifejletét, annak ellenére, hogy az még csak most kezdődött. Adamastor újra támadásba lendült:
- Természetesen nem csak erről az egy galetkiről van most szó, hanem több tucatról, akik az utóbbi hónapokban haltak bele a próbáidba. Erre mit mondasz, Mordaunt?
- Azt, amit nem csak ebben az esetben mondok, hanem amit már az utóbbi több tucat alkalommal is mondtam, vagyis hogy nem én tehetek arról, hogy a fiatalok forrófejűek, és felkészületlenül vágnak neki az Ősök Csarnokának. - közben végig sejtelmesen mosolygott, mert élvezte, hogy ezzel is csak dühíti vitapartnerét.- Mellesleg mindegyikük tisztában van azzal, hogy az Ellenséget nem lesz könnyű legyőzni, ezért vagy kiállják a próbákat, vagy meghalnak. És amit te is nagyon jól tudsz, az az, hogy én sem születésemtől fogva vagyok a Tanács tagja, nekem is el kellett idáig jutnom, és nekem sem volt könnyű. De nem akartam végigrohanni a szinteken, hogy a újra az anyám kötényébe dughassam az arcom, inkább vártam a megfelelő alkalomra, és csak akkor költöztem feljebb, amikor már éreztem, hogy elég tapasztalt vagyok.
A jelenlevők között elégedett morajlás futott végig, ami a jó válasznak volt köszönhető. Adamastor lábával az asztal lapja alatt topogott, az asztal lapja felett pedig az ujjait tördelte. Nem tudta eldönteni, hogy erre most mit válaszoljon, bár gondolta, hogy Mordaunt megint ezzel vágja ki majd magát. A probléma ott volt, hogy nem akarta megint ő is ugyanazt mondani, mint a korábbi alkalmakkor, mert akkor akár össze se hívta volna a tanácstagokat. Ezt a meddő vitát egymás között is lefolytathatják.
- Szép, szép, amit mondasz, és igaz is. Csakhogy elfelejtetted megemlíteni azt a tényt, hogy azokban a régi időkben sokkal könnyebbek voltak a próbák, mivel nem te voltál a Főpróbamester.
Ez az Adamastortól közvetlenül jobbra ülő Tharnassis szájából hangzott el, aki látván, hogy társa sarokba szorult, gyorsan közbeszólt. Jutalma Adamastor hálás tekintete volt.
- Hát jó - mondta Mordaunt - úgy látom más szemszögből kell megközelítenem a dolgot.
Közben felállt, és elkezdett az asztal és a tanácstagok körül sétálni. Mindenki kíváncsian várta, hogy vajon most milyen érveket sorakoztat fel. Adamastor, aki még mindig a helyénél állt, és újdonsült segítőtársa gőgös tekintettel figyelték Mordaunt töprengő macskafejét és lassú járását. Talán fél perc telhetett el így, mikor az megszólalt.
- Kérdezhetek valamit, Lamoth ?
- Természetesen.- mondta az fülsértően recsegő hangon.- Kíváncsi vagyok, hogy hova akarsz kilyukadni.
A tanácstagok helyeslően bólogattak, élükön Adamastorral, aki most visszaült a helyére, és közben dörmögött valamit az orra alatt. Rákönyökölt az asztal lapjára, állát a tenyerére támasztotta, úgy várta az előadást.
- Te a Halhatatlanok klánjának feje vagy, és köztudottan a gyógyítás nagymestere, igazam van ?
- Lamoth helyeslően bólogatott. - Élőholtakat támasztasz fel kezed egyetlen mozdulatával, szörnyeket idézel meg egy másik mozdulattal, és a rád támadó lényeket is ugyanilyen könnyedén űzöd vissza oda, ahonnan jöttek, igaz ?
- Igaz, - recsegte Lamoth - de, nem értem, hogy mit akarsz ezekkel a bókokkal.
- Ugyan, ugyan Lamoth mester, miért vagyunk olyan szerények? Hiszen éppen most mondtad, hogy igazam van. Ezek tehát nem bókok, hanem tények, mint ahogy az is, hogy az én egyetlen támadó varázslatom rettentően meggyengítene téged, és a következő talán végezne is veled. Na persze ez csak elmélet, - tette gyorsan hozzá mentegetőző hangsúllyal - hiszen eszem ágában sincsen megtámadni téged. Azt hiszem, ez a kijelentésem is helyénvaló.
A mondat végére a sétálás közben pont Lamothtal szembe került. Felvonta a szemöldökét, és kérdő arckifejezést vágott, már amennyire ez macskaképétől tellett. Fürkésző tekintetére a kérdezett bólintott. Mordaunt most egy másik tanácstag felé fordult, hogy azt vonja kérdőre.
- Rox, te a Tudósok közé tartozol, munkásságodnak sokat köszönhet fajunk, köztük én is, mivel a milgandokról készített tanulmányod nélkül sosem fejleszthettem volna ki jó néhány varázslatomat.- és hogy nyomatékot adjon kijelentésének ökölbe szorította mancsát, mire a termet megvilágító apró fénygömbök intenzitása szemmel láthatóan csökkent, és a tanácsterem némiképp elsötétült.
- Köszönjük a bemutatót, de talán nem fejeznéd be ezt a rendkívül emelkedett eszmefuttatást? Nem érünk rá örökké.
Adamastor e rövid közbevágására Mordaunt macskaszemének haragos villanása volt a válasz, ami egyetlen tanácstag figyelmét sem kerülte el, de mintha meg sem hallotta volna, folytatta:
- Mindemellett hatalmas mágus vagy, talán a legnagyobb mind közül, de mernéd-e állítani, hogy közelharcban legyőznél engem? - közben az előbbihez hasonló mozdulattal újra kivilágosította a hatalmas helyiséget.
Ahogy Mordaunt utolsó szavainak visszhangja is elhalt, csönd támadt a teremben. Mindegyik tanácstag Roxot bámulta, aki nyilvánvalóan lelki tusát vívott magában, hogy igazat adjon-e Mordauntnak vagy sem.
- Ha arra kerülne sor, - szólalt végül meg - nyilvánvalóan te győznél. Kétségtelen, hogy az Ősök nagy mágiaimmunitással áldottak meg téged.
- Jól van ennyi elég is. Vonjuk le a konzekvenciát : egyikőtök sem érdemtelenül lett a tanács tagja, mert mindegyikőtök kiemelkedő tehetség valamiben, mágiában, harcban, psziben vagy akár a gyógyításban, de azért, hogy ez így legyen azt az árat kellett fizetnetek, hogy minden másban sokkal gyengébben szerepeljetek. Lamoth és Rox beismerte ezt...vagy legalábbis valami hasonlót. Régóta a tanács tagjai vagytok ellenben velem, aki csak néhány éve vagyok köztetek. De vajon miért van ez így ?
- Valószínűleg azért, - vágta oda Adamastor - mert az elődöd felettébb gyanús körülmények között elhalálozott - ezt az utolsó szót félreérthetetlen hangsúllyal ejtette ki. Különben még most is ki tudja hol lennél? Talán a lárvaszinten?
"- Jól van, megígérem, hogy ezt még megbánod"- gondolta Mordaunt magában dühöngve, de közben nyájas képet vágott, és így szólt:
- Rendkívül bánt, hogy ilyen dolgokat feltételezel rólam, hozzá kell tennem, minden alap nélkül, de ha megengeded befejezném. Szóval én csak azért vagyok mindössze hat éve tanácstag, mert bár nagyjából egyidősek vagyunk, én mégis több időt töltöttem az alsóbb szinteken. Ez idő alatt szinte mindent megtanultam, amit meg lehetett, és képességeimet mindvégig csiszolgattam. Most pedig bízvást állíthatom, hogy bármelyikőtöket képes lennék legyőzni, mert bár mindegyikőtök rendelkezik valamivel, aminek én a közelébe sem érek, de minden másban felülemelkedek rajtatok.
A tanácstagok felhördültek, többen felpattantak a helyükről. Adamastor dühösen és megrökönyödve állt fel.
- Egyvalamiben tényleg felettünk állsz- mondta döbbent arckifejezéssel - a nagyképűségben. Nem hiszem, hogy érdemes lenne folytatnunk ezt a vitát - mondta, és elindult kifelé a csarnokból. A többi galetki is követte a példáját, de közben Toronis még odaszólt Mordauntnak:
- Ezúttal túl messzire mentél. Ha a helyedben lennék, a közeljövőben gyakran nézegetnék a hátam mögé...
- Nem értettetek meg - kiáltotta utánuk Mordaunt.-Hisz ti is elismertétek, hogy erősebb vagyok nálatok. Hát nem értitek? Az olyanok, mint én képesek lesznek legyőzni az Ellenséget, ezért ilyen galetkiket akarok nevelni. A nehéz próbákkal csak rádöbbenteni akarom őket, hogy nem olyan sietős nekik.- az utolsó szavakat már üvöltötte, hogy biztosan meghallják.
"- Hát ez jobban is sikerülhetett volna, " - gondolta - " de legalább eltereltem a témát."
Aztán ő is elindult kifelé a tanácsteremből, hogy elhagyja a galetkik Nagytanácsának talán legrövidebb ülését, de nem sietett. Ráért, ezért miközben lassan lépegetve végighaladt a tekervényes folyosókon, végig azon töprengett, hogyan torolhatná meg Adamastor állandó szemtelenkedését. Mire visszaért a barlangjába, - ami mellesleg az egyik legnagyobb volt ezen a szinten - már kész terve volt.
- Azt hiszem ez majd megtöri őkelmét - mondta magának, majd macskaszája sátáni vigyorra húzódott.
3. Egy izgalmas játék
Adamastor a dolgozószobájában mászkált föl-alá. Barlangja hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint azt az alsóbb szinteken élő fiatal galetkik el tudták volna képzelni, hisz a legtöbbjük a lentebb levő szintek valamelyikén született, és még sohasem járt ennyire fent. A kezdők szűk barlangjai csak egy helyiségből álltak, és a bejáratuk is csak akkora volt, hogy éppen beférjenek a rajta. Erre azért volt szükség, hogy az erősebb, és nagyobb termetű galetkik ne férjenek át rajta, és ne támadhassák meg őket. A tanácstagok és a magas rangú tisztviselők azonban megengedhették maguknak, hogy nagyobb helyen lakjanak, és díszes kapuk hirdessék hatalmukat, mert nem kellett félniük attól, hogy egy társuk párbajra hívja ki őket. Néha persze itt is előfordult néhány csetepaté, de azokat is inkább az arénában folytatták le, hogy a varázslatok pusztító ereje ne okozzon kárt a berendezésben. Merthogy itt fent már berendezés is volt, méghozzá igen kényelmes. A fiatalok kicsi, nyirkos és rendkívül hideg lyukaival szemben a hatalmasok odújai több helyiségből álltak, és mágikus fűtőtestek szolgáltatták a hőt. A szobák funkciója alapján különféle alkalmatosságok kaptak helyet. A harcos galetkik erőszeretettel tartottak edzőtermet, amit általában fegyverszekrényekkel, lándzsatartókkal és példaképeik kőszobraival töltöttek meg. A legtöbb ilyen terem falait csatajeleneteket ábrázoló faragásokkal, domborművekkel és ékes pajzsokkal dekorálták. Más galetkik, akik szívesebben merültek bele a tudományok kutatásába, dolgozószobát alakítottak ki maguknak. Ebben kényelmes székek, íróasztalok, könyvszekrények és polcok kaptak helyet, amik általában papírokkal, és könyvekkel voltak tele. Aztán voltak olyan barlangok is, amelyekben külön étkező, toalett, háló volt, vagy éppen egy halott családtag sírboltja. Ki-ki a saját kedve és fantáziája alapján alakította ki életterét.
Ilyen tipikus kinézetű dolgozószobájában rótta Adamastor a köröket, miközben a fia ott játszott körülötte, piszkálta a dolgokat, beleolvasott a papírokba, de a tanácsnok szinte észre sem vette, annyira elmerült a gondolataiban. Még csak pár óra telt el a tanács ülése óta, és azóta egyfolytában az elhangzottakon töprengett.
- Meg kell állítanom ezt az őrültet! - dörmögte miközben megfordult, és a másik irányba indult el. - Ha ez így megy tovább, lemészárolja az összes fiatalt, és akkor hogy küzdünk meg az Ellenséggel? Örökre itt maradunk a hegyek mélyén, a sötétben és a hidegben. Tedd azt le, fiam, mert tönkreteszed. Nap mint nap hallani, hogy sorra találják meg az alsóbb szinteken az elbukott galetkik holttesteit, és mindezt miért? Mert egy tébolyult, aki mellesleg a Nagytanács tagja új módszert talált ki a fiatalok megmérettetésére. Még akkor kellett volna elgáncsolni, amikor közénk került ...
Csak egy pillanat töredékébe telt, míg tekintete vizenyőssé vált, és megrohanták az emlékképek.
Ott volt megint a Nagytanács üléstermében, és a helyén ült Lord Raven és Tharnassis között. Éppen valami apróságon vitatkoztak, ezért nem is volt nyilvános az ülés, egy fiatalos kinézetű galetki azonban mégis eljött, és az északi bejárat falát támasztva egyfolytában a tanácskozást figyelte. Furcsa macskafeje volt, meg mancsai, és hidegkék szemével meredten bámulta őket. Adamastor úgy vélte, hogy látta már korábban is, talán jártában-keltében, de nem tudta hova tenni a fizimiskáját. Megpróbált nem törődni vele, elvégre a tanácsterem mindig mindenkinek nyitva állt, csak azt nem értette, hogy ha érdeklődik a megbeszélés iránt, akkor miért nem megy be, és ül le valahol. És az volt a legbosszantóbb, hogy a galetki pont vele szemben állt, ezért képtelen volt odafigyelni arra, amiről a többiek beszéltek, sőt a mai napig nem tudta, hogy mi volt a téma. A tekintetét szinte vonzotta az a macskafej, és egyre biztosabb volt abban, hogy a birtokosa rosszban sántikál.
Aztán végetért az ülés, a tanácstagok felálltak, hogy ki-ki menjen a maga dolgára, és ekkor a barlang szájánál álló galetki elindult feléjük. Mindenki kíváncsi volt, hogy ki lehet ő, és mit akarhat, ezért megálltak a pakolászásban, és az érkezőt figyelték árgus szemekkel. Mikor az odaért közéjük, meghajolt, aztán kellemes hangon megszólalt.
- Tengermély tiszteletem az Ősök kiválasztottainak. A nevem Enkala fia Mordaunt, és bevallom, azért vagyok itt, hogy figyelemmel kísérjem a tanácskozást, hogy majd később én is részt vehessek benne.
Adamastor önkéntelenül is elmosolyodott, amikor lelki szemei előtt megjelent a tanácstagok döbbent arckifejezése. Mit hízeleg ez itt? - gondolták mindannyian. Lord Raven képét kellett volna látni: teljesen leesett az álla.
Aztán újra elmerült az emlékek között, és folytatta körkörös járkálását.
- A többi tanácstag nevében is üdvözöllek, Enkala fia Mordaunt - válaszolt egyikük. - Mint azt tudod, én Toronis vagyok, a Bárdok klánjából. - Mordaunt ismét meghajolt. - Örülök, hogy így a szíveden viseled népünk sorsát, és azt kívánom, bárcsak minden társunkat ilyen érzések fűtenék, azt viszont nem értem, hogy mi akadálya lenne annak, hogy részt vegyél az üléseken? Hiszen minden ülés nyilvános, legalábbis bárki megtekintheti, és minden galetki alakíthatja az Ősök Városának sorsát, ha részt vesz a szavazásokon.
- Igen, ezt tudom. Csakhogy én nem olyan akarok lenni, mint akármelyik senkiházi itt a lépcsőkön. - és körbemutatott a csarnok amfiteátrum-szerű ülésrendszerén.- Én tanácstag akarok lenni.
Lord Raven hangosan kitört:
- Méghogy tanácstag! Idejön, aztán azt hiszi, hogy máhis elfoglalhatja a helyünket?! Még mit nem! Éppolyan senkiházi, mint ahogy a fajtáhsait nevezi.
- Nyugodj meg kérlek - vette át a szót Lamoth, és előrébb lépett, hogy Mordaunt és Lord Raven közé álljon. - Mindannyian ismerünk téged, Mordaunt, és azt is tudjuk, hogy egy pár napja költöztél ide fel, mert híred megelőzött téged. Hatalmad nem csekély, még a miénkkel is vetekszik, de ettől függetlenül egyelőre nem állhatsz közénk. Ennek csak az az egy oka van, hogy a Kódex kiköti, hogy a tanácsnak tíz főből kell állnia. Kilencen a klánok vezérei, egy pedig a Főpróbamester. És amint látod, éppen tízen vagyunk, ezért várnod kell addig, amíg egyikünk meghal, vagy lemond, de akkor sem biztos, hogy téged választunk a sorainkba.
Mordaunt harmadszor is meghajolt.
- Addig is, - vette vissza a szót Toronis. - szívesen fogadunk minden ötletet, és hozzászólást.
Lord Raven dörmögése senkinek sem kerülte el a figyelmét, de nem foglalkoztak vele, mert szemmel láthatóan már megnyugodott. Aztán Mordaunttal egyetemben mindenki elhagyta a tanácstermet, és ment a maga dolgára.
Egy-két ülésig nem is látták újra Mordauntot, még csak a barlangját sem hagyta el, aztán megintcsak megjelent. Ez akkor történt, amikor vetélytársát megölte egy nagy hatalmú torzszülött. Ugyanis volt egy másik galetki is, aki be szeretett volna állni a tanácstagok közé, ráadásul korábban is jelentkezett, és minden tekintetben meg is felelt volna. A macskaképű arcán minden alkalommal sejtelmes vigyor ült, amiből semmi jóra nem lehetett következtetni. Valószínűnek tűnt, hogy a nem várt fordulatnak örült. Aztán az akkori Főpróbamester megbetegedett. Valami furcsa kór gyötörte, amivel a papok sem tudtak megbirkózni, de attól még eljárt az ülésekre, ahogy Mordaunt is. Érdemes volt figyelni, ahogy a fájdalomtól egyre inkább kínlódó tanácstagot bámulta a széksorokról. Amikor az a kínoktól néha felüvöltött, Mordaunt arcán széles vigyor terült szét.
Négy-öt ülés telt el így, mikor aztán meghalt a Főpróbamester, és Mordaunt került a helyére.
Adamastor újra a jelenben találta magát.
- Ha akkor lett volna mégegy jelentkező, most minden rendben lenne, hisz ezt az őrültet senki sem választotta volna meg, ha van más is. Meg kell magyaráznom a tanácsnak, hogy Mordaunt módszere hibás, és népünk vesztét okozza. Ezaz, ez jó taktika lesz.
Most vette észre, hogy fia az íróasztalán játszadozik.
- Ne keverd össze azokat a papírokat ! - szólt oda neki, mire a fiú kelletlenül lemászott az asztalról, hogy új elfoglaltság után nézzen. - Ha ez sikerülne, akkor talán le is lehetne mondatni, vagy el lehetne tőle venni a Főpróbamesteri címet.
Adamastor fia most a barlang padlóján ülve egy üveggömböt gurgatott, de mikor az apja észrevette, gyorsan odarohant, és elvette tőle.
- Fiam, miért nem tudod elfoglalni magad valami mással ? - kérdezte odahajolva hozzá. - Menj, játsszál a többiekkel, vagy tudomisén. Ti mindig ki tudtok találni valamit.
- Elhívhatom Leanthilt? - kérdezte ártatlan arccal.
- Ha Tharnassis megengedi, akkor igen. De ne menjetek messzire, és vacsorára gyere haza !
A kisfiú örömtől csillogó szemmel rohant ki a barlangból, apja pedig miközben rendet rakott utána, folytatta töprengő mászkálását.
A színpompás ruhákba öltözött bárdok bevonultak a barlangterembe, ahol Mordaunt már a szokott helyén ücsörgött. Minden nap játszottak nála egy pár órát, mert a Főpróbamester imádta a zenét, és persze busásan meg is fizette a szolgáltatást. A másik ok az volt, hogy gyönyörű szép környezetben tölthették el az időt, a tanácstag ugyanis nem sajnálta a pénzt barlangja kicsinosítására. Az alsóbb szinten levő lakóhelyéről minden drága holmit áthordatott a felköltözésekor, és mivel a korábbinál nagyobb helyen is lakott, újabb díszeket szerzett be. A falakon egy tenyérnyi csupasz hely nem volt, mert mindent arannyal átszőtt szőnyegek borítottak, és még azokat is sok helyen festmények díszítették. A fekvő- és ülőhelyek között különféle talapzatokon mindenféle érdekes tárgy volt elhelyezve, persze úgy, hogy ne akadályozzák a közlekedést. Az egyik egy különleges gömb volt, ami a milgandok fényét a szivárvány minden színében verte vissza, így pompázatosan kivilágítva az egész barlangot. A másik oszlopon egy szögletes üvegkockában apró, és sosem látott lények fickándoztak egymás hegyén-hátán.
Egyszóval a bárdok érthető módon szerettek itt játszani.
Mordaunt néha csak ült, és behunyt szemmel élvezte az előadást, de legtöbbször a szint mágusiskolájának fejével játszott yazielt, ami a galetkik kedvelt szórakozása volt. Ez a régi idők sakkjához hasonlított leginkább, de nem 8X8, hanem 10X10 négyzet volt rajta, és húsz-húsz figura. Minden figura az Ősök Városának egy-egy torzszülött faját szimbolizálta, és mindegyikkel más alakzatban lehetett lépni, vagy egyéb különleges dolgot lehetett vele csinálni. A játékban az a győztes, aki bármelyik figurájával előbb lép az ellenfele területének egy bizonyos részére, ami az első és második sor ötödik és hatodik négyzete. A tábla ott volt az asztalon, már fel voltak állítva a bábuk is, csak a partner nem érkezett még meg ...
- Játszunk bújócskát, jó, Leanthil ?
A kérdést Adamastor fia intézte barátjához, akivel rendszeresen együtt játszottak. Hol egyikük, hol másikuk kérte el a másikat a szüleitől, és mindig kész játékötlettel érkeztek. Ha csak ketten voltak, akkor általában bújócskáztak, vagy verekedtek, de míg az előbbinél - kisebb termetének köszönhetően - általában Adamastor fia győzött, addig az utóbbiban Leanthil, mivel ő volt az idősebb, és ezért az erősebb is. Nem csoda hát, hogy ezúttal a bújócska volt napirenden.
Pedig Leanthil már 11 éves volt, majdhogynem felnőtt, és nem egy nyolcéves kisgyerekkel kellett volna foglalkoznia, hanem tanulással, készülődéssel, hogy mire leköltözik a lárvaszintre, fel legyen vértezve a megfelelő tudással. De ő felelőtlen volt, és nem érdekelte a jövő, csak a jelenben gondolkozott, a jelen pedig ez esetben a szórakozást jelentette.
Szerette a pajtását, úgy kezelte, mintha a testvére lenne, és élvezte azt is, hogy szinte minden játékban ő győzött. Ha pedig mégsem, akkor azt annak tudta be, hogy rossz napja volt. Most pedig már érezte, hogy ez a nap is ezek közé fog tartozni, mert mire észbe kapott, társa már el is indult a cseppkövekkel teli barlangterembe, így kizárásos alapon ő volt kénytelen hunyni...
... Csak néhány perc telt el néma várakozással, mikor a mágus-mester megérkezett. A bárdok már elfoglalták szokott helyüket, behangolták hangszereiket, és csak Mordaunt intésére vártak, hogy kezdjenek. A macskaképű tanácstag felállt, majd miután a játékpartnerek üdvözölték egymást, egy intéssel jelezte nekik, hogy rázendíthetnek. A milgandok által megvilágított barlangterem zenével telt meg, és megtörténtek a játék kezdő lépései...
...- tizenhárom, tizennégy, tizenöt - hallatszott a távolból.
A kis galetki nyugodtan keresgélte leendő búvóhelyét, mert Leanthil messze járt még a száztól.
" A múltkor láttam itt egy jó kis helyet"- mondta magában, aztán meg is pillantotta, amit keresett.
Négy-öt vastag cseppkő alkotott egy kört, és volt köztük annyi hely, hogy az ő kis teste beférjen közéjük. Körüljárkálta, és megpróbálta kitalálni, hogy vajon melyik irányból a legkönnyebb észrevenni, ha bebújik oda. Mikor ezzel megvolt, átfurakodott két cseppkő között, leguggolt, a térdére hajtotta a fejét, és várt...
...a tanítómester elégedetten dőlt hátra székében, miközben Mordaunt levette a tábláról a mélységi zombit szimbolizáló kőfigurát. Kissé csodálkozott azon, hogy a tanácsnok ezúttal nem szitkozódott a veszteség miatt, de talán azért nem, mert a játszma még korántsem ért véget...
...-negyvenöt, negyvenhat, negyvenhét.
Egy sötét árnyék hajolt a cseppkövek közt guggoló gyermek fölé. Az ijedten kapta fel a fejét, mert azt hitte, hogy pajtása csalt, és miközben számolt, már el is kezdte a keresést, de amikor látta, hogy csak egy felnőtt az, megnyugodott. Éppen meg akarta kérdezni, hogy keres-e valakit, és ha igen akkor kit, amikor az idegen mancsa egy gyors mozdulattal a torkára kulcsolódott, és szorongatni kezdte.
A kisfiú először fel sem fogta, hogy mi történik, mert sosem hallott még olyanról, hogy egy galetki kihívás nélkül megtámadjon egy másikat, ezért azt gondolta, hogy csak valami meglepetésről lehet szó.
Aztán amikor már alig kapott levegőt, akkor tudatosult benne, hogy ő itt meg fog halni, ha nem tesz valamit. Megpróbált kiáltani, de a karok olyan erővel fojtogatták, hogy egy hang sem jött ki a torkán.
- Ötvennyolc, ötvenkilenc...- hangzott a távolból.
A nyakát égető hőség öntötte el, és érezte, hogy a lábai felemelkednek a földről. Többször belerúgott támadójába, de rúgásai teljesen erőtlenek voltak, és ha nem lett volna ilyen szorult helyzetben, akkor sem értek volna semmit egy ilyen nagy darab galetki ellen.
- Hatvanhárom, hatvannégy, hatvanöt...
Apró fénypontok pattogtak a szeme előtt, jelezve, hogy agya nem kap vért. Még megpróbált karmolni, ficánkolni, rugdosni, de minden igyekezete hasztalan volt. Agyát vörös köd borította el, és elájult...
...A mikropoid-figura is a tábla mellé került.
"-Érdekes, hogy Mordaunt, mennyire rosszul játszik most" - gondolta a mágus, és igaza is volt. A meccs kezdete óta a tanácsnoknak mintha egészen máshol járt volna az esze. Sorra vesztette el a bábuit, de mintha nem is érdekelné a dolog, pedig sokszor úgy szentségelt, egy-egy ilyen után, hogy a bárdok kénytelenek voltak abbahagyni a zenét, amíg befejezte.
Mordaunt oldaláról már több figura is hiányzott, míg a máguséról még csak egy, és a játék eredménye kezdett kialakulni...
...- kilencvenkilenc, száz. Aki bújt, aki nem, megyek!
Leanthil elfordult a sziklafaltól, és elindult a cseppkövekkel teli, gyéren megvilágított barlangteremben, hogy megkeresse pajtását. Több helyre is benézett, ahol kis termetű barátja régebben elbújt, de egyik helyen sem találta. Persze nem adta fel a keresést, minden irányból megnézegette a cseppköveket, és a legsötétebb sarkokba is benézett.
- Úgyis megtalállak ! - kiáltotta, majd folytatta a kutatást.
Amikor már semmi ötlete nem volt, megfordult a fejében, hogy talán nem is itt kell keresnie barátját, mert lehet, hogy az megszekte az általuk kialakított szabályokat, és elhagyta a termet, hogy máshol bújjon el. Ez a lehetőség nagyon bosszantotta, mert semmi kedve nem volt, az egész szintet átkutatni egy alig 150 centis, vékony galetki után.
Valahonnan a háta mögül zaj ütötte meg a fülét. Megpördült, és egy suhanó árnyékot pillantott meg, ahogy az beugrik valahova. Megkönnyebbült sóhaj szakadt föl belőle. Örült, hogy mégsem kell egy egész szintet bejárnia holmi bújócska címén.
- Most megvagy - mondta magában, és elindult az árnyék irányába. Néhány lépéssel oda is ért, de nem látott senkit. Kezdte elveszíteni a türelmét, ezért egy olyan képességéhez folyamodott, amit bújócska közben még sosem használt : átváltott infralátásra és körülnézett. A milgandok fénye - akármilyen gyér is volt - zavarta, azért a cseppkövek hideg kékjében egy nagyon halvány vörös foltot látott nem messze tőle. Odament, és hirtelen visszahőkölt, mert a földön néhány vastag sztalagmit között barátja élettelen testét pillantotta meg...
... - Vedd csak le szépen azt a johhtukult!- mondta Mordaunt.
A mágus kelletlenül teljesítette a kérést, és a kockás tábla mellé tette a kis kőfigurát. Az utóbbi tíz percben elég rosszul állt a szénája, mert partnere mintha felébredt volna mély tűnődéséből, és míg előtte hibát hibára halmozott, addig most a legrafináltabb lépéseket tette. Ő pedig mivel kétségtelen volt számára a győzelem, nagyon elbízta magát, és ellenfele figyelmetlenségére alapozott. Taktikája rossznak bizonyult, és most egyértelműen vesztésre állt.
- Nem érdemes tovább játszani, - mondta - feladom.
- Mindig mondtam, hogy a zene jó hatással van az agyra, legalábbis az enyémre biztosan.
Mordaunt mosolyogva hátradőlt székében, és hunyott szemmel hallgatta egy kicsit a zenét, a mágusmester pedig kelletlenül összeszedte a figurákat. Mikor végzett, elbocsátották a bárdokat, majd beszélgetni kezdtek mindenféle semmitmondó dologról, míg a mágus meg nem unta, és fontots teendőire hivatkozva el nem ment.
4. Ítélet
A tanácsterem ezúttal dugig tele volt. Egy üres helyet nem lehetett látni, annyian jelentek meg a galetkik közül, és az üléssorokon végigtekintve bárki csak egy csápokkal, karmokkal, agyarakkal tűzdelt hömpölygést látott volna. Hatalmas volt a zsibongás, mert mindenki az elkövetkezendőkön vitatkozott, így a zaj olyan lehetett, mint évszázadokkal ezelőtt az alanori olimpiákon. A vita tárgya pedig az volt, hogy ezúttal vajon miért lettek összehívva? Nem mintha a hírnökök nem mondták volna meg, csak éppen rögtön elindult a pletykálkodás, és a tényleges ok hamarosan annyira elváltozott, hogy a végén már arról beszéltek, hogy az Ellenség betört az Ősök Városába. Voltak akik ennek örültek volna, mert forróvérűek voltak, és szerettek volna harcolni, a nagy többség azonban már a hír hallatán is majdhogynem depresszióba esett.
Csak néhányan voltak csöndben. Ők a bejáratoknál és az üléssorok előtt álló egyenruhás katonák voltak, mindannyian a Katonák Klánjának tagjai. Közömbös arccal néztek jobbra-balra, vagy éppen meredten bámultak előre, pedig sokan közülük is izgatottak voltak. Vagy azért, mert féltek az Ellenségtől, vagy azért, mert szerettek volna már egy jó kis csetepatét, de egyikük sem beszélhetett, az ugyanis meg volt nekik tiltva. " A beszéd eltereli a figyelmet"- mondta mindig a Lord Raven, és akit trécselésen kapott, az igencsak megjárta. A fegyelmet rendkívüli módon megkövetelte, és bár most ugyan nem volt itt, a tisztjei közül viszont többen is, akik éppen úgy betartatták a parancsokat, mint ő maga.
A tanácstagok asztala egyenlőre üres volt, még egyikük sem vonult be a csarnokba. Az egyik kisebb helyiségben várták Mordauntot, mert már csak ő hiányzott ahhoz, hogy elkezdhessék az ülést.
Közeledő léptek zaja szűrődött át a kinti zsibongás zaján. A gyilkos galetki már két napja a cella foglya volt. Nem kapott sem inni, sem enni, és az izgalomtól aludni is csak alig-alig tudott. Unalmában a falat kapirgálta a körmeivel, és mostanra már egész szép kis alkotást hozott össze, bár ez egyáltalán nem nyugtatta meg. Tudta, hogy tettéért halállal fog lakolni, ezért az utóbbi két napban eddigi életével próbált meg elszámolni - kevés sikerrel.
Ahogy meghallotta a lépteket, felkapta a fejét, és a cellarácsokhoz lépett, hogy láthassa, ki jön érte. Nem is kellett olyan sokat türelmetlenkednie, mert néhány pillanat múlva a börtön folyosóján egy macskaképű figura tűnt föl, és egy intéssel elbocsátotta az őröket, akik készségesen távoztak. Tudták azok, hogy rájuk addig semmi szükség, amíg a foglyot az egyik leghatalmasabb galetki tartja szemmel. Mindketten megvárták, amíg a katonák hallótávolságon kívülre értek, majd a rab megszólalt:
- Átvertél, Mordaunt !- hangjából nem düh, hanem inkább a beletörődés érződött ki.- Azt mondtad, hogy semmi gond nem lesz, és senki nem lesz a környéken a két kölykön kívül.
Mordaunt arca meglepődöttséget tükrözött.
- Úgy látom ez éppen elég volt neked a lebukáshoz.- mondta.- Nem értem, hogy voltál képes így elrontani a dolgot.
- Az a nyavalyás kölyök túl hamar észrevette, hogy mi történt, és szólt az őröknek, mielőtt eltűnhettem volna. Annyi időm sem volt, hogy elfussak, már el is kaptak.
- Szolgálataidat természetesen így is meghálálom, de az ígért jutalom helyett inkább azzal szolgálok, hogy kihúzlak a bajból, persze csak ha te is akarod.
- Nem tudsz megint átverni, - csattant föl a fogoly.- tudom, hogy végem van, és ezt neked köszönhetem. A gyilkosok büntetése halál, és ezt még te sem tudod megmásítani.
- Szemtelenségedet megbocsátom, mert a félelem nyilvánvalóan összezavarta az elméd. - mondta, a tanácstag sokat sejtetően.- Tehát lemondtál az életről - a rab hallgatott. -Kár, nagy kár. Pedig mi ketten micsoda dolgokat tudtunk volna végrehajtani, de fogunk is, mert nem hagyom, hogy egy ilyen hűséges emberem elvesszen. Ugye jól mondom, hogy hűséges?
- Ha arra vagy kíváncsi, hogy elmondom-e mindenki füle hallatára, hogy te béreltél fel a kölyök kinyírására, akkor biztosíthatlak afelől, hogy megteszem. Nem venném a szívemre, hogy végig ezen rágódj, inkább kiélvezem a látványt, amikor majd mindenki megtudja, hogy milyen is vagy igazán.
A rab tudta, hogy ezt nem kellett volna megemlíteni, mert így kijátsza egyetlen ütőkártyáját, de nem bírta megállni, hogy el ne mondja. Kiváncsi volt ugyanis a tanácstag reakciójára, azonban csalódnia kellett abban, mert bár Mordaunt először elképedt, és ez nagyon tetszett a rabnak, de aztán gurgulázó röhögésben tört ki. Mellkasa csak úgy rázkódott, az övére aggatott különféle dolgok pedig csörömpölő hangot adtak, ahogy összeütődtek.
- Csak nem hiszed, hogy bárki elhinné ezt neked. - kérdezte még mindig nevetve.- Úgy látszik tényleg megzavarodtál, és elfelejtetted, hogy te csak egy kis senki vagy. Tényleg azt képzeled, hogy ártani tudsz nekem?
Mert ha még egy tanácstag mondaná, akkor megvizsgálnák a dolgot- nem mintha nem tudnám azt is elsimítani - na de te csak kiröhögtetnéd magad. Maradjunk csak annyiban, hogy csöndben maradsz, és ha kérdeznek, kitérő válaszokat adsz. Majd én mindent elrendezek.
Mordaunt a könnyeit törölgetve figyelte a rab reakcióit, és mivel a hallgatást beleegyezésnek vette, sarkon fordult, és sietve távozott a cella rácsai elől.
A fogoly galetki magára maradt gyötrő gondolataival. Bár Mordaunt szavainak nyugtató hatással kellett volna lennie a lelkivilágára, azonban még idegesebb lett tőlük. Rossz előérzete támadt, de ezen valahogy nem is csodálkozott.
A tanácsteremben a zaj egy kicsit mérséklődött, amikor a Nagytanács tagjai bevonultak, de nem hagyott alább. A nagyhatalmú galetkik sorban elfoglalták megszokott helyüket a faragott kőasztal körül. Egyikük arcán sem tükröződött semmiféle érzelem, csak a közöny, kivéve Adamastort, aki nem is leült, hanem inkább leomlott a helyére. Tekintete a távolba révedt, látszott rajta, hogy fel sem fogta a környezetét. A fia halálhíre teljesen összetörte.
Néhány pillanatot vártak, majd Lamoth, aki most hosszú fekete köntöst viselt, felállt, és csápjait felemelve jelezte a zsibongó tömegnek, hogy szólni kíván. A zaj érezhetően csökkent, majd lassanként teljesen elhalt, és minden szempár a középen álló galetkire szegeződött. Lamoth megvárta, amíg az utolsó pusmogók is befejezik mondandójukat, majd recsegő hangján megszólalt:
- Más esetekben úgy szoktam kezdeni, hogy mindannyian tudjuk miért is gyűltünk össze, de most nem tehetem ezt. Többen is azt hiszik, hogy az Ellenség betört a városunkba... - itt újra feltámadt a zaj, ezért kénytelen volt hangosabban folytatni, hogy túlharsogja a tömeget -, de semmi ilyesmi nem történt! Nem támadtak meg minket! Sokkal kisebb dologról van szó, de ez sem elhanyagolható, sőt!
Most egy kis szünetet tartott, hogy minden kedély lenyugodjék, aztán folytatta:
- Őseink, akik elsőként léptek a hegyek mélyére sokszor marakodtak egymással, és az összecsapások következtében népünk egyre fogyott, ezért lettek írásba foglalva azok a törvények, melyeket még a mai napig is alkalmazunk. Mindannyian tudjuk, hogy e törvények szerint ha egy galetki kihívás nélkül megtámadja társát, úgy lakolnia kell tettéért.- erre helyeslő morajlás volt a válasz.- Azt is tudjuk, hogy ha egy galetki megöli a társát azért is bűnhődnie kell...
Lamoth szándékosan magas hangsúllyal hagyta abba a mondatot, hogy mindenkivel éreztesse, folytatni fogja. Előbb azonban odafordult az északi bejáratnál álldogáló katonákhoz.
- Vezessétek be!- parancsolta, majd újra a tömeghez fordult -... de az a galetki, aki egy tanácstag hozzátartozójára emel kezet, még nagyobb büntetést érdemel. Ráadásul ez a hozzátartozó egy gyermek, aki még csak védekezni sem tud!
Hagyta, hogy az összegyűltek emésztgethessék az elhangzottakat. Sokan örültek, hogy csak egy galetki elítéléséről van szó, akik viszont harcolni akartak, azok most mélységesen csalódtak. Csak a botrányt kedvelők örülhettek az események ilyetén alakulásának, és csak ők voltak azok, akikben nem merült még fel a távozás gondolata.
Lamoth közben visszament a tanácstagokhoz, és néhány szót váltott velük. A rövid beszélgetés témája Mordaunt távolmaradása volt. Mikor kérdőre vonták, csak két dolgot mondott : hogy senkinek semmi köze hozzá, és hogy Adamastort sosem faggatták, amikor késett. Nem tudtak jobban belemelegedni a vitába, mert ebben a pillanatban visszaért a két katona, és egy a kezeinél megkötözött galetkit vezetett a csarnok közepébe. Lamoth ismét az összegyűltek felé fordult, és bal csápjával az irányukba mutatott. Minden szem rájuk szegeződött.
A rab arca semmi megbánást nem tükrözött, miközben vezették kihúzta magát, és dölyfösen lépkedett a két katona között. Amikor tömeg meglátta, a zaj rögtön felélénkült, mert mindenki jól meg akarta nézni magának.
- Ez a galetki - kezdte Lamoth a rabra mutatva - háromszorosan is bűnös! Megtámadott egy gyermeket, és hidegvérrel megfojtotta. Ráadásul egy tanácstag gyermekét. Egy olyan galetki gyermekét, aki életét fajunk fennmaradásának áldozza, akinek nincsen magánélete, mert minden nap elejétől a végéig azon fáradozik, hogy ti, akik itt ültök, biztonságban érezhessétek magatokat az Ellenségtől.
- Blablabla - mondta, halkan Mordaunt, de ahhoz nem eléggé, hogy megmeneküljön a mellette ülő tanácstagok haragos szemvillanásától.
- Ez a galetki fajunk szégyene,-folytatta Lamoth, mert mit sem hallott az iménti megjegyzésből. - aki semmibe véve az Ősök által ránkhagyott törvényeket, népünket újra a kihalás szélére sodorná, ha hagynánk. Ő egy gyilkos, akit most a galetki társadalom színe előtt elítélünk, méghozzá oly módon, hogy senkinek még csak meg se forduljon a fejében, hogy a példáját kövesse. Nem kérdezzük meg tőle miért tette, amit tett, a tények magukért beszélnek.
Most egy kis szünetet tartott, hogy az összegyűltek megemészthessék a hallottakat, és egy kicsit legeltethessék a szemüket a rabon, aki eddigre mintha egy kicsit vesztett volna magabiztosságából. Tisztában volt vele, hogy nem ússza meg könnyen a dolgot, csak azt nem értette, miért nem szól már közbe Mordaunt, ahogy ígérte.
- Hozzunk hát ítéletet! - Lamoth a tanácstagok felé fordult.- Adamastort nem kérdezzük, hisz ő nem tudna objektíven ítélni, és így kizárjuk a szavazategyenlőség eshetőségét is. Rox, először te hozz döntést!
- Halál! - jött a hang a tanácstagok közül.
- Halál! - szólt a következő.
- Halál! - mondta Toronis, aki Mordaunt mellett ült.
A következő Mordaunt volt, ő azonban nem osztotta az előzőleg nyilatkozók véleményét. Nem mondott semmit, csak felállt, jelezve, hogy szólni kíván. A tömeg reakciója izgatott sugdolózás, a rab galetkié pedig szemmel látható megkönnyebbülés, és egy hatalmas sóhaj volt.
- Nem értek egyet a társaimmal, hiszen a mélyen tisztelt Lamoth éppen az imént ecsetelte, hogy ez több egy - idézőjelben mondom - hétköznapi gyilkosságnál. Ez minden bizonnyal előre kitervelt, szándékos eset volt, és nem pedig egy dühroham, vagy hasonló.- a rab arcán csodálkozás tükröződött. - Valakinek, vagy valaminek az érdekében állt, hogy minden úgy történjen, ahogy történt, és az a valaki vagy valami bérelte föl ezt a galetkit. Ezért hát más büntetést javasolok.
A teremben szinte tapintani lehetett a feszültséget, de főleg a rab körül, aki eddigre már csapzott volt az izzadságtól. Ereje egyre fogyott, és úgy érezte, hogy menten összerogy.
„Na igen, -gondolta.- kicsit félreismertem magam. Mégiscsak félek a haláltól.”
Mindenki tudni szerette volna már, hogy mi lesz az egész ügy kimenetele, főleg azok, akik örültek volna az Ellenség támadásának, mert ők már akkor otthagyták volna az egész tárgyalást, amikor kiderült, hogy nincsen semmi vész. Felállni és mindenki szeme láttára kivonulni azonban nem volt bátorságuk, ígyhát maradtak.
- A javaslatom az, hogy adjunk neki - mutatott a rabra - egy esélyt, hogy jóvátehesse a bűnét, és engedjük meg neki, hogy a felszínre száműzetve annyit pusztítson el az Ellenségből, amennyit csak tud.
Erre a kijelentésre a tömeg felhördült, majd tapsviharban tört ki, és innentől kezdve egy szót sem lehetett érteni a hangoskodástól. A fogoly galetki rémülten tekintett körbe, majd mikor agya felfogta a hallottakat, tébolyultként felkiáltott, és hangosan ordítozva megpróbált a kitörni katonák közül és megközelíteni Mordauntot, de azok erősen tartották.
- Ezt nem teheted meg velem! - visította vadul rángatózva.- Inkább a halál, inkább a halál!
A tömeg közben elindult lefelé a lépcsősorokról, és össze-vissza hömpölyögni kezdett. Mivel mindenki azt hitte, hogy az ítélet megfelelő, és vége a tárgyalásnak, ki-ki elindult vissza a barlangjába. Senki sem figyelt már a gyilkos galetkire, szitkait meg sem hallották. A nagy többség sopánkodott, hogy „ezért idecsődíteni minket”, meg hogy „ más dolgom is lett volna”, a botránykedvelők viszont örültek az ítéletnek, és már most azon gondolkodtak, hogy az elkövetkezendőkben hány galetkivel, és melyikekkel fogják megbeszélni a dolgot.
A katonák a hirtelen kavarodásban egyre nehezebben tudták tartani a rángatózó foglyukat, és amikor az egyiket véletlenül meglökte egy távozni kívánó galetki, az ütéstől lecsúszott a keze a halálraítéltről, így az ki tudott szabadulni. Érezve a szabadságot, rögtön elindult a tömegben, hogy elpusztítsa bíráját, életének tönkretevőjét, és az sem zavarta, hogy a mancsai hátra vannak kötözve. Csak a kegyetlenül vigyorgó macska-arc lebegett a szeme előtt, csak azt látta a tömegből. Tudta, hogy sietnie kell, mert a katonák a nyomában vannak. Jobbra-balra lökdösődött a tömegben, és ha valaki az útjába került, azt vagy leterítette a vállával, vagy lerúgta, vesztenivalója nem volt. Közben többször is felbukott, de mindig sikerült talpraállnia. Csak attól félt, hogy nem fogja Mordauntot elérni mielőtt a katonák nyakoncsípik, és így nem fog tudni bosszút állni. Már egészen közel volt az a halálosan nyugodt macska-arc, amikor egy hatalmas ütés érte a tarkóját, és elsötétült előtte minden...
5. Egy nem hétköznapi dolgozószoba
Mordaunt a dolgozószobájában ült, és egy vastag, bőrkötéses könyvet olvasott a milgandok halvány fényénél. Néha-néha firkantott néhány szót egy papírra, majd újra elmerült olvasmányában. Éppen egy újabb mondatba kezdett volna bele, amikor a szeme sarkából látta, hogy egy sötét árnyék jelenik meg a dolgozószobájának bejáratában. Feltekintett a könyvből, és azt látta, hogy Tharnassis áll ott.
- Üdvözöllek- mondta, majd becsukta a könyvet, és felállt, ahogy azt illik.- Gondolom azért jöttél, hogy magad is láthassad legújabb varázslatomat, a milgand-robbantást.
- Tévedsz, Mordaunt. Más okból vagyok itt.
- Pedig az arckifejezésedből úgy ítélem, hogy azért mégiscsak meg fogod majd nézni ezt a jó kis varázslatot. - közben megkerülte az asztalt, és néhány lépést tett a valóban morcos képet vágó Tharnassis felé.- Hát akkor halljuk: mit akarsz?
- Nem köntörfalazok, azért jöttem, hogy kihívjalak.
Mordaunt arcán meglepődés tükröződött.
- Kihívni? Engem ? - Tharnassis bólintott, mire a macskaképű tanácstag elgondolkodóan nézett maga elé. - Természetesen nem utasítom vissza a kihívásodat, bár már régen leszoktam az efféle gyerekeskedésről, de te még visszaléphetsz. Gondold meg magad, mielőtt valami csúnya dolog történik!
- Már így is túl sok csúnya dolog történt, és mindnek te vagy az oka. Miattad halnak meg galetkik tucatjai, és Adamastor fiának halála is a te lelkeden szárad. De néhány perc múlva csak egyikünk fog innen élve kilépni, és nagyon remélem, hogy az nem te leszel. Akkor legalább minden visszatér a régi kerékvágásba.
Mordaunt egy pillanat alatt megértette, hogy a másik miről beszél, és arra is rájött, hogy az mindent tud.
Rögtön döntést is hozott: meg kell ölnie Tharnassist.
- Ez az egész a túlélésről szól Tharnassis ! - szóról szóra egyre hangosabban beszélt, miközben eszelős láng gyúlt a szemében.- A gyenge elpusztul, és az erős marad fenn!
- De hát hány galetkinek kell elpusztulnia, hogy te erősnek érezd magad?- most már Tharnassis is majdhogynem üvöltött.
- Akárhánynak. Ha egy is feljut erre a szintre, nem érezheted magadat biztonságban! Egy idő után nem elégszenek meg a hatalmukkal, és a helyedre pályáznak, de addigra te már öreg vagy, és nem tudod magad megvédeni tőlük. De én ezt nem hagyom! Nem én! Ide egy sem fog feljutni, hogy elvegye a címem.
- Te őrült vagy ! - suttogta Tharnassis, és hátrébb lépett egyet, mintha kígyót látna.
- Neeem. Nem őrült, csak okosabb másoknál. Elvégre nem minden galetki hagyja ott a fogát a csarnokban, aki pedig megússza, az legközelebb erősebben akar visszatérni. Mit tesz hát? Elmegy a templomba, hogy meggyógyíttassa magát, varázslatot tanul, és varázstárgyakat vesz. És kié az alsóbb szinteken majdnem az összes iskola és bolt? Az enyém! Az én megélhetésemet biztosítják azok a huncut kis kölykök. - Tharnassis erre szólni sem tudott.- De képzeld csak el, mi lenne, ha egy is olyan erőssé válna, hogy szembeszállhatna az Ellenséggel. Akkor olyanná válna a többi is, és egyszercsak azon kapnánk magunkat, hogy volt Ellenség, nincs Ellenség. Vagy lehet, hogy nincs is Ellenség, már hazamentek, vagy nem is voltak, elvégre is ezt nem tudhatjuk. Akkor pedig mindenki kirajzana a hegyekből, és mi lenne a jó kis üzleteimmel? Tönkremennének! - ezt az utolsó szót olyan eszelős hangsúllyal mondta ki, hogy Tharnassisnak borsódzott tőle a háta.
- Most viszont már nem hátrálhatsz meg. Tudod a titkomat, és a titok csak addig marad az, amíg csak egyvalaki tudja. Ezért hát meg kell, hogy öljelek, védd magad!
Mordaunt hirtelen hátraugrott, miközben varázsszavakat mormolt. Tharnassis is belekezdett egy varázslatba. Néhány pillanat múlva Tharnassis mutatóujjából egy fekete nyaláb csapódott Mordaunt irányába, aki nem is próbált félreugrani előle, mert tudta, hogy mire eltalálja, ő már kimondta az utolsó varázsszót is, amivel védőpajzsot húzhat maga köré. Így történt.
Mindketten újra mormolni kezdtek. Tharnassis biztos volt benne, hogy ellenfele valami nagy hatalmú pusztító mágiát hív majd ellene, ezért még a kihívás előtt védőpajzsokat idézett meg. Most pajzsai biztonságában egy villámsújtásba kezdett bele.
Ezúttal Mordaunt volt a gyorsabb: befejezte a mormolást, de szemmel láthatóan nem történt semmi. Tharnassis azonban jól tudta, mi történt: összes védőmágiája elpárolgott, immár semmi nem védte a testét ellenfele támadóvarázslataitól. Mordaunt tehát tudta, hogy ő ide fog jönni, és ki fogja hívni. Valószínűleg azt is gondolta, hogy kellőképpen fel lesz készülve, ezért nem próbálkozott támadással. Egészen eddig.
Miután Tharnassis villámsújtása lepattant a macskaképű védőpajzsáról, elszabadult a pokol. Mindketten nagy hatalmú mágusok voltak, | | |
|
